Sokat gondolkodtunk két apartmanház között, melyikbe költözzünk. Az egyik közelebb van az egyetemhez meg a metróhoz, a másik szebb környezetben, boltokkal körülvéve. Mindegyik mellett rengeteg érv, mikor melyik járótávolság a fontosabb, stb. Aztán végülis a fő érv az lett, hogy az egyik gyakorlatilag a tűzoltóság mellett áll, és azt nem lehet kibírni, mert itt percenként van riasztás.
Ez a saját élményünk volt a májusi egy hetes felderítő utunkon. Ez az, amit például nem lehetett volna az internetről kikeresni. De még a helyiekkel beszélgetve sem igen merült volna fel, mint ahogy nem is emlékszem, hogy előjött volna a kiutazásunkig. Aztán májusban, elnézve az amúgy gyönyörűen csillogó, vörös és króm monstrumokat, rákérdeztünk, hogy miért jár ennyit a tűzoltóság. Kiderült, hogy együtt vannak a mentőkkel, és minenhova együtt is mennek. Akár rosszullét van, akár tűz, akár macskamentés, egy tűzoltó és egy mentő minimum ott lesz. Ez nem tűnik éppen hatékonynak, de a történelem azért segít megérteni (ettől még lehetne persze optimalizálni).
Mivel az USA-ban gyakorlatilag minden fából épült, ezért a tűz fenyegetését nagyon komolyan veszik. Ez a gyakorlat nem szűnt meg a nagyvárosokban sem, hiszen bár a nagy épületek azért betonból vannak, azért köztük ott vannak ma is a faházacskák is. A lényeg, hogy a tűzoltóság nagy úr, ráadásul jellemzően nem is állami szervezet, és a mentők is ők (jellemzően, de ebben elég nagy a sokszínűség).
És jól döntöttünk. Azóta is rendszeresen csodáljuk a gyerekjátékként túlcicomázott, mindenhol villogó, az elején még pörgettyűvel is rendelkező króm óriások mérhetetlen ricsajjal járó vonulását mindenfelé. De jól válaszottunk, éjszaka minket nem zavar.
Kivéve, ha hozzánk jönnek... Egyik reggel fél hét előtt megszólalt a tűzriasztó a házunkban. Nem kellemes a hangja, nyilván. És ágyból kipattanva nem is egyértelmű hosszú másodpercekig, hogy mi is ez a hang, mit is akar, egyáltalán nekünk szól-e, és akkor most ez komoly-e... Valójában gyors ébredés, mindenki magára kap egy kardigánt, meg az alvósállatait, és irány a lépcső lefelé. Nyilván mi értünk le először, a többiek már rutinosabban cammogtak. De azért azt saccolom, hogy bár nem gyakorló riasztás volt, 50% alatti volt a lakók levonulási aránya...
Nagy ricsajjal meg is érkeztek nemsokára a tűzoltók - mert azért öt percen belül lakunk az állomástól itt is -, palackokkal, feszítővasakkal, sáros bakancsokkal elindultak a lépcsőházunk felé... Ilyen élményünk már volt otthon is, a szomszédgyerek kihívta ránk a tűzoltókat hülyeségből, és mivel egyszerre értünk velük haza, ezért együtt jártuk végig a házat, hogy tényleg nem ég-e valami... Utána napokig takarítottuk a kormos sarat, ami a szőnyegekből nem is jön ki olyan egyszerűen...
De szerencsére már a kapcsolótáblánál rájöttek, hogy valószínűleg az romlott el, és nincs semmilyen tűz. Így 20 perc alatt levonultak, addig még a gyerekek is élvezték a történéseket. Gyorsan haza, reggeli, és még egy kicsi visszabújás az ágyba. Szerencsére még nem kezdődött el a suli, nem kell sehova sietni...